Ruskin és a Preraffaeliták

John Ruskin (1819–1900)
angol esztéta, műkritikus

1943-ban, pályája korai szakaszában, „egy okleveles oxfordi” álnéven publikálta Modern festők című monumentális tanulmányának első kötetét, melyben a modern tájképfestők kiválóságát, magasabbrendűségét hangsúlyozta – kiemelve mindközül J.M.W. Turner nevét – a reneszánszt követő, úgynevezett klasszikus mesterekkel szemben. Ez az állítás vitákat kavart, főként, mert Turner kvázi-absztrakt kései munkásságát néhány kritikus érthetetlen mázolmány gyűjteményeként utasította el. Alighanem túlértékelték viszont Ruskin befolyását az anti-turneriánus korhangulat megfordításában, elvégre Turner nagynevű alakja volt a korabeli viktoriánus művészvilágnak, és megbecsült tagja a Királyi Akadémiának.
Nem kis felháborodásra Ruskin olyan akadémikus alkotókat illetett kritikával, mint például Gaspard Poussin (Nicolas Poussin fia) és Claude Lorrain, akiket nagy tisztelet övezett akkoriban. Bírálata azon a felismerésen alapult, hogy a klasszikusok a természet „igazságainak” megfigyelése nélkül komponálták meg tájképeiket. Ahelyett, hogy „kimentek volna a természetbe” festeni, mint ahogyan Turner tette, műteremben gondolták ki műveiket. A modernek Ruskin szerint megmutatták, hogyan kell értőn ábrázolni a természetet, megfigyelni a víz, a levegő, a felhők, a kövek vagy a növényzet „igazságát”.
Méltányolt azért néhány reneszánsz festőt, nevezetesen Tizianót és Dürert, mert alkotásaikban felfedezni vélt valamiféle elemi rajongást a természet iránt, ugyanakkor ártalmasnak ítélte Michelangelo munkásságának a művészetre gyakorolt hatását. Könyvének második felében különböző művészi ábrázolások hibáin és erényein keresztül részletesen szemléltette, hogy pontosan hogyan mozognak a felhők, napszakonként hogyan változik a tenger, hogyan növekednek a fák.

A negyvenes évek vége felé megismerkedett az idős és betegeskedő Turnerrel, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Kapcsolatuk Turner 1851-ben bekövetkezett hála után sem ért véget, ugyanis a festő Ruskint jelölte meg végakaratának végrehajtójaként. Másfél évszázadig úgy tartották, hogy 1858-ban Ruskin az illendőség nevében megsemmisítette a hagyaték egy részét, mivel bizonyos vázlatokat pornográfnak talált. 2005-ben viszont egy jelentéktelen archívumban megtalálták a festő erotikus festményeit és rajzait.

Turner űrt hagyott maga után az angol képzőművészetben, Ruskin méltán fájlalta, hogy korának festészete átlagos színvonalú, a képeken „állandóan barna teheneket látni az árokparton, fehér vitorlákat a tájfunban, citromszeleteket a kistányéron és groteszk fintort vágó arcokat”. Amikor az ötvenes évek elején felfedezte a Preraffaelitákat, azonnal védelmükre kelt, mert bennük látta „az angol festészet megújulásának jelét”. Eszmei irányítójuk lett, közös erővel próbálták meg áthidalni a művészek és iparosok közötti szakadékot: támogatták a középkori kézművesség visszaállítását, és művészi ipari műhelyek szervezését. Ruskin mesterségesnek ítélte a szépművészet és az iparművészet elhatárolását is, mondván, Michelangelo freskója a Sixtus-kápolnában is kifejezetten dekoratív céllal készült. Ellenezte a tömegtermelést, a kézművességhez akart visszatérni, amiben romantikus középkor-felfogása is erősítette.

A Modern festők második kötetében a művészi szimbólumhasználat fejlődését tanulmányozta. Számos építészetet méltató könyvet írt, például a Velence köveit, amelyekben az építészet esztétikumának erkölcsjobbító hatása mellett érvelt. Társadalomnevelő elveinek szellemében arra a következtetésre jutott, hogy a gótikus építészetben valósult meg a valaha volt legmagasabb rendű építészeti forma. Az utópista szocializmushoz közeledő szemléletében konzervatív és romantikus vonások is keveredtek; a vallás és szépség szellemében történő nevelés elvét hirdette (Szezámok és liliomok).

Műveit ekkor már valódi nevén jegyezte, hiszen korának legismertebb kultúrteoretikusaként tartották számon, és az oxfordi egyetemre a szépművészetek tanárává nevezték ki.

http://en.wikipedia.org/wiki/John_Ruskin
Ruskin: Modern Education
Ruskin: The Critical Heritage
http://www.abcgallery.com/M/millais/ruskin.html


A preraffaeliták (1848–1854)
angol író- és művészcsoport

1848-ban néhány fiatal művész Angliában fellázadt az akadémista festészet konvenciói ellen, mert szerintük az csupán egyetlen festészeti módszert ismert el: azt, amely Raffaello művészetéből eredt, és amelyhez ráadásul semmi közük nem volt. Az Akadémián magasabbrendűnek tartották a rajzot a színnél,az egyensúlyt a mozgásnál, a műterem fényét a plein air fényénél, a nagy klasszikusokat pedig minden modern, kortárs festőnél. A preraffaeliták ahhoz, hogy megszabadítsák a művészetet az akadémizmus felületességétől, szembeszálltak annak egész viszonyítási rendszerével és szépségideáljával. A festészet egész történetéből merítettek stíluselemeket, nem érték be azzal a néhány mesterrel, akikre kötelességszerűen hivatkoztak­­­ az akadémikus festők. Minden korszak érdekelte őket, kiváltképp a Raffaellót megelőző reneszánsz festészet – innen ered elnevezésük. Ugyanakkor tanulmányozták a kortárs művészek alkotásait, olyanokét, mint Turner, Blake, Géricoult, Delacroix vagy Ingres, de a koloristákét is, mint Giorgione vagy Rubens. Kapcsolódtak a nazarénusok munkásságához, és érdeklődtek a zene, az iparművészet és a vitrázskészítés művészete iránt is. Tevékenységük kihatott Redon és Moreau szimbolista festészetére, valamint a később kibontakozó szecesszióra. ­Témáikat is különféle területekről merítették: az irodalomból (olasz és angol, középkori és kortárs), a mitológiából, a Bibliából, társadalmi eseményekből, vagy a természetből, de mindenekelőtt saját belső vízióikból. Ez a heterogenitás egyszerre adott erőt és ítélte eleve kudarcra a mozgalmat.

­­A P.R.B. (Pre-Raphaelite Brotherhood) 1848. szeptemberében alakult John Everett Millais, William Holman Hunt, Dante Gabriel Rossetti, William Michael Rossetti, James Collinson, Frederic George Stephens és Thomas Woolner jelenlétében. A Kör tagjainak műveire nem írták rá a szerző nevét, csak P.R.B. iniciálét, melynek jelentését egy évig sikerül titokban tartani a nagyközönség előtt.
Esztétikájuk legfontosabb célkitűzése „kifogástalan képek és szobrok alkotása”volt, műveikkel mégis óriási botrányt okoztak – elsősorban Millais Krisztus szülei házában című vásznával. A kritikusok az Akadémia meggyalázását és a viktoriánus erkölcs megsértését látták műveikben, mivel a vallásos témákat nem idealizáltan, hanem természetesen festették meg. Charles Dickens így reagált a képre: „Egy ácsműhelyt látunk. Az első képsíkban áll egy vörös hajú gyerek – ferde tartással egy sírós rondaság, hálóingben. Az a benyomásunk, hogy valaki megverte, amikor a közeli patakban játszott. Az ütés nyomait mutatja térdelő anyjának, aki oly borzasztó a maga csúnyaságában, ha feltételezzük, hogy emberi lény egyáltalán élni képes egy ennyire kitekert nyaktartással, a legrosszabb francia kabaré, vagy egy borzasztó angol lebuj szörnyének tűnik.” A Times-ban pedig ezt olvashatjuk: „Úgy tűnik, hogy az ő hitük a perspektíva és a fény-árnyék törvényszerűségeinek a teljes megvetésén, a szépség minden megjelenési formája iráni undoron és a témák apró tökéletlenségei iránti különleges áhítaton alapul.”
Az éles kritikák John Ruskin angol műkritikus közbelépésekor hirtelen elhallgattak. Mitöbb a P.R.B. vásznak gyorsan népszerűvé lettek, miután Ruskin 1851-ben rokonszenvező levelet írt a Times-nak: „A múlthoz való vonzódásuk kizárólag abban nyilvánul meg, hogy vagy azt festik, amit látnak, vagy azt, amit a bemutatott jelenet valóságának tartanak, figyelmen kívül hagyva a festészet mindenféle konvencionális szabályait. Kiválasztották szerencsétlen, de megalapozott álnevüket, mivel Raffaello előtt minden művész így festett, míg utána inkább arra törekedtek, hogy szép vásznakat hozzanak létre, mint hogy a valóságot ábrázolják. (...) Ha a rosszindulatú kritikák nem akadályozzák meg, a P.R.B. tagjai képesek lesznek országunkban megalapozni azt a legkitűnőbb művészi iskolát, amelyet a világ három évszázada nem látott.” Ruskin számára ők a „jó hír” az angol festészetben.
Egy évvel a cikk után Millais Ofélia című képe már óriási sikert aratott, alkotóját pedig az Akadémia rendkívüli tagjává választották. Hunt a Szentfölre zarándokolt, hazatérése után viszont már nem tért vissza a preraffaelitákhoz. Rossetti ápolta tovább hagyományaikat, új tanítványával Edward Burne-Jonesszal karöltve.1854. januárjában Rossetti bejelentette: „ A Kerekasztal feloszlatott!”

http://en.wikipedia.org/wiki/Pre-Raphaelite_Brotherhood
http://preraphaelitepaintings.blogspot.com/



Dante Gabriel Rossetti (1828–1882)
angol festő, illusztrátor, költő és műfordító

Olasz emigránsok fiaként született Londonban. Tizenhat évesen már a Királyi Akadémia Antik Iskolájában tanult festeni, de hamar elvették a kedvék az ott alkalmazott módszerek. Otthagyta az Akadémiát, és kiugrott barátaival önálló festőtársaságot szervezett, a Preraffaelitákat: „Amit ma irányzatnak nevezünk, meglehetősen komoly dolog volt, de az ötlet, hogy egy csapatot alakítsunk közös névvel, tréfának szántuk. Rendkívül nagy ellenszenvet éreztünk akkor az Akadémia iránt, képeinket azokkal a híres iniciálékkal írtuk alá tisztán szórakozásból, hogy törvényen kívül kerüljünk.”

Európába utazott Hunttal, hogy közösen tanulmányozzák a klasszikusokat. Hazaérkezte után ismerkedett meg modelljével és későbbi feleségével Elizabeth Siddallel. 1850-es kiállítását annyira lehúzták, hogy elhatározta, nem állít ki többé. Az elkövetkező tíz évben szinte kizárólag irodalmi ihletésű műveket készített, Dante, Shakespeare és az Artúr-legenda illusztrálása foglalkoztatta. Legfontosabb vevője pedig nem volt más, mint barátja és mecénása, John Ruskin. Gyakran dolgozott William Morrisszal; illusztrációkat, üvegablakokat festett és bútorokat tervezett a számára.

Évekig tanított elhivatottságból a Working Men’s College-ben, ahová akkoriban Burne-Jones is járt. Még a hatvanas években is kitartott a preraffaelita eszmék mellett, ennek szellemében festett női portréi mindmáig a mozgalom stílusát szimbolizálják. Mindeközben egy újabb társaság vezetője lett, amely Ruskin moralizáló eszméivel szembeszállva kívánta megtisztítani a művészetet a fölösleges didaktikától.

1861-ben felesége élettelen gyermeket szült, és egy hónappal később Elizabeth is életét vesztette laudanum-túladagolásban. Életének és festészetének egyaránt meghatározó fejezete kezdődött el ekkor. A Beata Beatrix című kép tiszteletadás feleségének – akit Dante halhatatlan szerelmeként ábrázolt –, de egyben első darabja dekoratív jellegű, szuggesztív festészeti korszakának.

Élete végé felé többször kísérelt meg öngyilkosságot, csaknem megvakult, és egy roham következtében röviddel halála előtt lebénult.








Angyali üdvözlet, Ecce Ancilla Domini (1850)
olaj, 72 × 42 cm
Tate Gallery, London









Beata Beatrix (1863)
olaj, 86 × 66 cm
Tate Gallery, London









Proserpina (1873-77)
olaj, 125 × 61 cm
Tate Gallery, London







La Pia de’ Tolomei (1868-1880)
olaj, 51 × 61 cm
Spencer Museum of Art,
University of Kansas, Lawrence






Ballads and narrative poems
1893
Kelmscott Press, London




Edward Burne-Jones (1833–1898)
angol festő, illusztrátor, designer

Egy aranyműves fiaként látta meg a napvilágot Birminghamben. Korán kezdett rajzolni, iskola mellett folyamatosan rajztanfolyamokra járt, mégis Oxfordba iratkozott be egyetemre, mert lelkész akart lenni. Tartott ez egészen addig, amíg meg nem ismerte Willaim Morrist, aki kezébe adta Ruskin könyveit és megmutatta neki Rossetti munkáit. 1856-ban közösen béreltek egy londoni műtermet, és együtt utaztak Olaszországba megcsodálni a reneszánsz mesterek munkáit. Híressé csak 1877-ben vált, amikor egy londoni galéria kiállította az Elvarázsolt Merlint. 1894-ben Viktória királynő baronet címmel tüntette ki. A hírnév és rangjelzések ellenére mind kevesebbet festett, érdeklődése fokozatosan az iparművészet felé fordult, stílusa egyre dekoratívabb lett. Tervezett könyvillusztrációkat, kárpitokat, vitrázsokat, falicsempét, lakberendezési tárgyakat, sőt bútorokat is. Morrisszal közössen álmodták meg és váltották valóra a Wightwick Manor teljes berendezését: a kert virágaitól a teáscsészékig minden a Morris & Co. keze nyomát viseli. Burne-Jones efféle ténykedésének hatása világosan kimutatható a későbbi dekoratív művészekre és a szecesszióra. Váratlanul halt meg Londonban.








Sidonia von Bork (1860)
gouche, 33 × 17 cm
Tate Gallery, London









Aranylépcsők (1872-80)
olaj, 277 ×117 cm
Tate Gallery, London









Elvarázsolt Merlin (1874)
olaj, 186 × 111 cm
Lady Lever Art Gallery, Port Sunlight









Wightwick Manor
Wolverhampton, Nagy-Britannia
a nagy szalon

St Andrews Church (1853)
Exeter College, Oxford
tapéta

Angelic trumpeter (1877-78)
Christ Church Cathedral, Oxford
üvegablak